Az én életemben is voltak olyan sötét kis részek amikre ilyen olyan oknál fogva nem szívesen emlékeztem, sőt olyan is akadt aminek az emléke mély és fájdalmas seb volt. De minden megváltozott pénteken. Nem, nem találtam fel idő utazás, és nem is kezdhettem elölről az életem a mostani emlékeimmel. Különben ha ilyen lenne akkor a 80 éves énem emlékeivel szeretném újra kezdeni :)
Amnéziám sem volt, ami szintén egy egész érdekes megoldás lenne. Sőt még csak nem is valami modern filozófia, vagy pszichológus segített. Valószínűleg egyik sem ért volna el ennyi idő alatt ilyen drasztikus eredményt. És hogy miért nem mondom végre mi történt, nos mert úgy gondolom, a legtöbb ember itt abba is hagyná az olvasást. És ezt nem szeretném. Nem azért mert figyelemre vágyom, hanem mert miután ilyen fantasztikus valóban meg nem történté tenni a fájó emlékeket, szeretném ha mások is megszabadulhatnának a múlttól. Ha kellő kép felcsigáztalak, elmondom milyen érzés volt számomra az egész.
Mint minden lázadó tinédzser én is követtem el hatalmas hibákat, nem is egyet, de volt a múltamban egy olyan eset amit képtelen voltam lezárni, pedig jórészt nem is tehettem róla. Nem voltam épp ártatlan a történtekben, de nem is ez a lényeg. Lehet ez bármi, egy baleset, egy halál eset, egy bántalmazás, vagy bármilyen trauma. Az embert néha úgy megsérti a szívében, hogy többé nem lesz ugyanaz. Ilyenkor jön a nehéz hét, vagy hónapok, igyekszik megérteni, talán dühöng, majd megpróbál feledni, és idővel még talán meg is tud bocsájtani, vagy bocsánatot tud kérni. Legvégül eltemeti a szíve és elméje kis rejtet sötét dobozába, azzal a "szigorúan bizalmas" felirattal, és néhány lakattal.
Majd évek múltán, mikor már nem is gondolná, egy hely, egy arc, egy illat, vagy csak egy homályos emlékkép, az arcába robban. Úgy üti át a múlt a lezárt dobozt, mintha ott sem volna, és minden emlék olyan élesen kerül elő olyan részletesen hogy az már szinte elviselhetetlen.
Az én emlékem is egy csendes délután így tört rám, és villogott az elmémben, borzalmas képeket vetítve a szemem elé, felkavarva minden érzést, fájdalmat, szégyent, vádlást, kárhoztatást. ELÉG!!! Kiáltottam volna, de nem ért semmit. Időről időre bevillantak képek. Mint egy rossz zaklató, nem hagytak nyugalmat túl sokáig. Viszont most már tudtam a megoldást, a múltam sok-sok kisebb részlete már le volt győzve. Csak hogy ezt az emléket még magam elöl is elzártam, dehogy is akartam újra felidézni.
Szerencsémre, egy olyan ember véleményét kértem ki a dologról, akiben tökéletesen megbízom, és aki tudtomon kívül hasonló cipőben járt. Végül bátorítására, rászántam magam hogy utoljára, szembe nézzek az emlékekkel és örökre elszakítsam magam tőle, sőt egész pontosan meg nem történté tegyem.
Hetekig húzódott a dolog, és halasztódott mert az időpont hol nekem hol a segítőmnek nem felet meg. Ami létezik minden ellenem dolgozott, szó szerint, majdnem minden. Végül pénteken negyed óra leforgása alatt, (ami nagyon kemény ha önmagaddal harcolsz) elmúlt és törlődött minden.
Mikor végeztem, nagyot sóhajtottam és vártam, nem is tudom mire... talán valami érzésre, vagy egy égi szóra... Abban a negyed órában, azt hittem majd sírni fogok, vagy kínosan megakadni, szótlanul várni, sok mindenre számítottam, de arra nem hogy erősen és határozottan véget vetek neki. (Ne aggódj a végén elfogom mondani hogy történt). Nagyot sóhajtottam és próbáltam arra a kínzó emlékre gondolni, talán hogy volt e valami értelme ennek a kínos jelenetnek, és ekkor ért a döbbenet.
Az emlék nem volt éles, még csak pontos sem, nem tudtam felidézni azt a képet ami úgy fájt, egyszerűen nem jelent meg a fejemben, olyan volt mint egy homályos fénykép amit akárhogyan nézek is nem tudom kivenni a képet. Pedig pontosan tudtam mi van azon a képen, már ezerszer láttam, és most még sem tudom kivenni, nem látok alakot se színt... de ami a legcsodálatosabb hogy nem fáj, nincs szégyen, se megalázottság, se vádlás, kárhoztatás, SEMMI. ekkor elmosolyodtam, és mint egy szikla, úgy hullott le rólam a múlt. Könnyű voltam, mint aki soha nem hibázott, vétkezett, és a megkönnyebbüléstől csorogni kezdett a könnyem. Édes Istenem, hány évig cipeltem, szenvedtem, és vége, nincs többé.
Most napokkal később is ugyan ez a helyzet, csak a nyugalmat érzem.
És hogy mi segített, egy egyszerű de nem könnyű dolog, amit bűnvallásnak hívnak. Nem ez nem gyónás, köze nincs hozzá. Ez egyszerűen egy ima, amikor Isten előtt elmondod, hogy mit tettél vagy éltél át, amiről most már tudod hogy bűn, ( ha trauma akkor elmondod mi történt ) és hogy ezért a bocsánatát kéred, Jézus Krisztus nevében, mert ő pontosan ezekért a dolgokért szenvedett és halt meg. És az Ő vére ezeknek a dolgoknak az ára. Ő azért szenvedett hogy nekünk ne keljen, a bűnnek pedig már nincs rajtunk hatalma. Már nem kérhető rajtunk számon, meg van minden bocsájtva, és el van törölve.
Isten nem haragszik és nem csalódott, ő mind ezt látta, és mostantól nem emlékezik meg róla, egyszerűen nincs többé. ( a fájdalmat, gyászt minden sebet begyógyít) Mire az imád végére érsz, valóban meg is történik mind ez, az egyetlen amit az Úr kér hogy ezt mások előtt tedd meg, ne ijedj meg nem arról van szó hogy kiállsz az emberek elé és kiteríted a múltad. Én csupán egyetlen hölgy társaságában mondtam el mindent, aki már régóta az Urat szolgálja. Erre azért van szükség, hogy ha akad olyan dolog ami problémát okoz vagy aminek esetleg következményei vannak akkor ő tud segíteni, tanáccsal, szolgálattal egyéb dolgokkal.
Na meg az Úr igéje mondja, "Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése."
Bevallom most hogy ezen túl vagyok gyógyulásra is várok, mert tudom hogy ennek az egésznek az egészségemre is volt hatása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése